"Laktózérzékeny"-mondta az orvosom! Ami utána következett,az valóságos RÉMÁLOM!

LAKTÓZÉRZÉKENY. A doki diagnózisa másodpercekig visszhangzott a fejemben, én pedig egy hosszú sóhaj után ennyit tudtam kinyögni:Na b.... meg!

Szomorúan lépdeltem hazafelé, belül olyan gondolatok marcangoltak, mint DEAPIZZÁBANIS VAAHAAN, vagy MÉSZERETEM AMILKACSOKIT.

 Öreganyám, az a drága jó asszony eddig tejben-vajban fürösztött, de meg kell kérnem, álljunk át a sósavra, mert az még mindig kevésbé halálos rám nézve. Az árokparton vidáman virágzott a kutyatej, de én nagy ívben, fújtatva kerültem el mindet. Basszus, már fényképezésnél sem mondhatom, hogy csíz. Soha többé nem alszom úgy, mint a tej, és hótbiztos, nem fogok beleaprítani semmit.

  - Hát akkor jól megszívtad. Már csak azért is, mert gyümölcsleves és tejszínes hús van ebédre. – mondta anyám, miután hazatértemkor végighallgatta a halál-monológomat.
- Ééj de jó nekem, akkor vidáman elrágcsálom ezt a pár szem ropit, aztán…
- Abban is van tej.
- HÁDENEMÁ – méltatlankodtam.
- A húst megeheted, nem lesz bajod.
Lónak a faszát nem, már égetett is belülről. Kikaptam a szekrényből az első gyógyszeres dobozt, amire gyomor volt írva, megfordítom, hatalmas betűk: LAKTÓZT TARTALMAZ.

- DEMÉCSINÁLODEZTVELEM – üvöltöm kétségbeesésemben. Leroskadok a kanapéra, hagyom, hadd fájjon. Böngészni kezdem a telefont, megakad a szemem valamin.

  - Anya, megvan még a gázmaszkunk?
- Mire kell?
- A holnapi időjárás miatt.
- Mi?! Mi lesz?
- Tejköd.

Mit lehet erre mondani?